Vallomás III. rész

2013. január 09.

 Tisztelt Törvényszék!

 A vádirat egyik sarkalatos pontja, hogy azért volt szükség az MNV Zrt. eljárására, és azért a választott eljárásra volt szükség, mert:

  1. a befektetőknek ez a konkrét ingatlan kellett,
  2. a beruházáshoz tulajdonjogot kellett szerezni,
  3. a befektetők így és csak így juthattak pályázat nélkül,
  4.  gyorsan és
  5.  olcsón a sukorói ingatlanhoz.

 Ennek az állításnak minden eleme valótlan.

 1.

Valótlan már az a kiinduló feltételezés is, hogy a befektetőknek olyannyira pont ez a telek kellett, hogy mindenképpen ezt kellett nekik átjátszani. A tervezett beruházásnak ugyanis egyetlen olyan eleme sem volt, mely a Velencei-tó, vagy bármilyen vízfelület használatával számolt volna. A fejlesztés szempontjából az autópálya-kapcsolat, a budapesti repülőtér gyors elérhetősége volt döntő. A csatolt iratok világosan bizonyítják, hogy Joav Blum és a hozzá köthető befektetői kör legkésőbb 2007. nyarán elhatározta, hogy egy jelentős turisztikai beruházást kíván megvalósítani Albertirsán, Blum úr ottani ingatlanán. Amikor az ottani fejlesztés a kaszinókoncessziós szabályok miatt kútba esett, más területek után néztek. Nem ők találták meg a sukorói ingatlant, és nem a Magyar Állam képviselői ajánlották nekik, hanem egy helyi vállalkozó, Görgicze Zoltán. Miután pedig a sukorói beruházás meghiúsulni látszott, a befektetőcsoport – mely időközben megkötötte a koncessziós szerződést a kaszinóra – más területek fejlesztésbe vonásának lehetőségét is vizsgálta, mind az M7-es, mind az M1-es autópálya mellett. Mindegyik csak annyiban hasonlított a sukorói területre, hogy autópálya melletti volt. Nem igaz tehát, hogy a sukorói ingatlan megszerzése azért volt fontos, mert a beruházáshoz szükséges egyedi adottságokkal rendelkezett. Annyit tudott, mint bármely más 70 hektáros ingatlan Tatabánya és Hatvan között. És a beruházáshoz nem is volt többre szükség.

 A vádbeli események idején, 2008-ban még 3 kaszinóberuházás, a King’s City, az Álomsziget és az Erovegas verengett a mielőbbi megvalósulásért Magyarországon. Ezek közülaz egyetlen, mely a mai napig megvalósulással kecsegtet, és a jelenlegi kormány támogatását is élvezi, a bezenyei Eurovegas projekt. Melynek megvalósítási helye bizony egy szántóföld, az M1-es és az M15-ös autópálya mellett, a schwechati repülőtértől 75 kilométerre.

 Az állami ingatlan ráadásul önmagában nem is volt alkalmas a teljes beruházás megvalósítására. Amíg Albertirsán 82+100, addig Sukorón mindössze 70 hektár állt rendelkezésre. Nem véletlen, hogy Blum úr lépéseket tett a sukorói terület növelése érdekében, s tárgyalásokat folytatott a környező, magántulajdonú ingatanok tulajdonosaival. Volt, akivel szerződést is kötött, volt, akinek pénzt is fizetett. És bizony a nyomozati iratok között fellelhető látványtervek, beépítési tervek egyértelműen tartalmazzák a nem állami tulajdonú ingatlanok fejlesztésbe vonását is – nem mellékesen összhangban a helyi építési szabályzattal. Nem igaz tehát az sem, hogy a sukorói ingatlan azért volt fontos, mert a beruházás számára tökéletesen megfelelő volt. Nem volt az.

 Amennyiben tehát az állam részéről bárki nem a beruházást, hanem magukat a befektetőket akarta volna segíteni, arra más ingatlanokon is lett volna mód. Megkérdezhetnénk Blum urat, hogy miért mégis ezt az ingatlant választotta, de az ügyészség valamiért nem akarja, hogy Blum úr a Tisztelt Törvényszék előtt megjelenjen…

 2.

Az iratok alapján nem áll meg az a feltételezés sem, hogy a beruházás bármely eleméhez a telek tulajdonjogára volt szükség. A kaszinókoncessziós pályázat, hasonlóan a korábbi koncessziós pályázatokhoz kizárólag azt írta elő, hogy érvényes használati jogcímmel kell rendelkezni az ingatlanra. Ez a tulajdonjogon kívül lehet bérleti, használati, vagyonkezelési vagy más jog is. A pályázaton úgy is indult és nyert a KC Bidding Kft., hogy a sukorói terület egy részére bérleti joggal rendelkezett az ingatlan tulajdonosától, Joav Blumtól.

 Sokkal egyszerűbb is lett volna, és sokkal kevesebb támadási felületet nyit, ha Blum úr az MNV Zt-vel hosszú távú vagyonkezelési szerződést köt az ingatlanokra. Számos példa van arra, hogy 25, 50, vagy akár 75 éves szerződések alapján magánbefektetés valósul meg állami ingatlanon. A balatoni vitorláskikötők, az SAP rendezvénycsarnok, vagy a budapesti repülőtér kiváló példák erre – egyáltalán nem lett volna különleges egy ilyen konstrukció ez esetben sem.

 A nyomozási iratok között lévő bizonyítékok is azt támasztják alá, hogy sem Blum úr, sem a befektetői csoport más tagjai részéről nem volt olyan szempont, mely a beruházás feltételéül támasztotta volna a telek tulajdonjogának megszerzését.

 3.

 Teljes mértékben hamis az az állítás, miszerint a sukorói ingatlanokat kizárólag az ominózus csere keretében szerezhették meg a befektetők pályázat nélkül. Erre számos más megoldás kínálkozott.

 Először: a vagyontörvény, a földtörvény, illetve a nemzeti földalapról szóló törvény alapján bármely, Magyarországon termőföldtulajdonnal rendelkező személy kezdeményezhet birtokösszevonási célú földcserét az állammal. Ennek az a lényege, hogy egy földtulajdonos a hatékony művelés érdekében egy térségbe koncentrálja a termőföldjeit. A cserekérelem elfogadása az MNV diszkrecionális joga volt oly módon, hogy az elbíráláshoz a jogalkotó semmilyen objektív szempontrendszert nem határozott meg. 2008. elején Blum úr Vas megyében 55, Pest megyében 80 hektár termőfölddel rendelkezett – a sukorói termőföldek területe 22 hektár. Lehetőség lett volna tehát arra, hogy Blum úr kérelmére, valamelyik földterületéért cserébe, indoklás nélkül, birtokösszevonási célból megkapja a sukorói termőföldek tulajdonjogát. Ehhez mindössze annyit kellett volna tennie, hogy a cserekérelem benyújtása előtt szerez pár négyzetméter termőföldet valahol Sukorón, hogy a birtokösszevonás feltételei fennálljanak. A cserekérelme lényegében automatikusan pozitív elbírálásban részesült volna, és még ő kapott volna készpénzt az államtól.

 Másodszor: Az ügyészség által vélelmezett cél a termőföldek vonatkozásában sokkal egyszerűbben elérhető lett volna úgy is, hogy Blum úr megveszi valamelyik szomszédos, 1-2 hektáros, magántulajdonú ingatlant, majd az MNV pályázatot ír ki. Ezen a pályázaton Blum úr minimális vételár-ajánlatot tesz, ha pedig valaki ennél magasabbat, akkor ő a földtörvény szerinti helyben lakó szomszédként, elővásárlási jogával élve mégis megszerezheti a földet. Támadhatatlan megoldás.

 Harmadszor: A vonatkozó jogszabályok semmilyen korlátot nem támasztottak az elé, hogy az MNV a nem termőföld besorolású ingatlanait elcserélje Joav Blummal. Ingatlanra, ingóságra, bármire. A vagyontörvény 35.§ (2) bekezdése b) pontja alapján a versenyeztetést mellőzni lehet a magyar állam tulajdonában lévő ingatlan cseréje esetén. Ehhez semmiféle konkrét, objetktív indokra nincsen szükség. A terület legértékesebb, 50 hektárnyi, nem földalapba tartozó részét tehát pusztán e szabály alapján, szubjektív elbírálás révén megszerezhette volna Blum úr.

 Negyedszer: De nem volt jogi akadálya annak sem, hogy pályázattal, de érdemi versenyeztetés nélkül eladjuk az ingatlanokat Joav Blumnak. A vagyontörvény 35.§ (3) és (5) bekezdése alapján ugyanis zártkörű pályázatot lehetett volna lefolytatni. Az ilyen eljárásra a törvény értelmében ugyan csak kivételes esetben kerülhet sor – de hogy mi a kivételes eset, azt az MNV Zrt. dönti el. Ne legyen kétséges, hogy ha szándékunkban állt volna, tudtunk volna formailag megfelelő indoklást találni ahhoz, hogy zártkörű pályázatot folytassunk le. Még az is lehet, hogy a 3 ajánlattevőből végül csak Blum úr adott volna be ajánlatot.

 Ötödször: A vagyontörvény egyértelmű lehetőséget teremtett arra is, hogy a helyi önkormányzat a jogszabályban rögzített feladatai ellátásához ingyenes ingatlanjuttatást kapjon az államtól. A nemzeti földalapról szóló törvény ugyanilyen módon a termőföldekre az ingyenes haszonbérbe adást tette lehetővé. Mivel a kérdéses terület 90 %-ára a sukorói önkormányzat már egy évvel korábban ingyenes átvételi igényt terjesztett elő, mi sem lett volna egyszerűbb, mint azt jóváhagyni – hiszen a törvényes feltételek fennálltak Pár hónappal később a befektetők és az önkormányzat sokkal kevésbé szabályozott, és sokkal kevésbé transzparens módon megegyezhettek volna arról, hogy miként kerül át a terület feletti rendelkezés a gazdaságfejlesztési és munkahelyteremtő beruházás megvalósítóihoz.

 Hatodszor: Természetesen lehetséges lett volna az is, hogy még maga az MNV kezdeményezi a sukorói termőföldek művelésből kivonását, s a néhány hét alatt befejeződő eljárást követően, immár kizárólag nem-termőföld ingatlanokat cserél, vagy ad el neki nyilvános pályázat nélkül. Ráadásul ebben az esetben már nem is csak Blum úr, hanem a beruházó projektcég is lehetett volna az új tulajdonos, hiszen a földtörvény szabályai alól kikerülve nincs tulajdonszerzési korlát sem.

 És hetedszer: muszáj megemlíteni azt a lehetőséget is, hogy semmibe sem tellett volna törvényt hozni a beruházás támogatásáról, s annak keretében a telket akár kedvezményesen, akár ingyenesen. Ezt a megoldást ráadásul – mármint a speciális King’s City Act megalkotását - a kormányzati egyeztetéseken a befektetők kezdetben fel is vetették. És hát nézzünk körül, számos példát láthatunk arra a közelmúlt jogalkotásában, hogy bizony lehet egyedi esetre, vagy konkrét gazdasági szereplőre szabottan törvényeket alkotni…

 4.

 Az MNV eljárása az első kapcsolatfelvételtől a szerződéskötésig 100 napig, vagyis jóval több, mint 3 hónapig tartott. Az aláírást követően az értékkülönbözet kifizetéséig 65 nap telt el, majd az eljárás befejezéséig, vagyis a tulajdonjog-bejegyzési nyilatkozat kiadásáig további 69 nap telt el. Ez összesen április közepétől december közepéig 8 hónap.

 Egy nyilvános pályázat lefolytatása termőföldekre a nemzeti földalapról szóló törvény alapján, a kiírástól számítva 90 napig tartott volna.

Egy nyilvános pályázatot a nem-termőföld ingatlanokra a vagyontörvény előírásai alapján néhány hét alatt le lehetett volna bonyolítani.

 De a telekalakítás miatt nem az MNV, hanem a földhivatal eljárása volt a szűk keresztmetszet: semmiféle tranzakciót nem lehetett lezárni addig, amíg a parti sáv leválasztása nem történik meg. Mint láttuk, ennek időigénye 4 hónap volt – ez alatt pedig bármilyen, vagyontörvény és földalap-törvény szerinti eljárás befejeződött volna. Nem igaz tehát, hogy a választott eljárás gyorsabb volt, mint bármilyen más eljárás lett volna.

 Ráadásul ugye az ügyészség szerint az egész MNV-s tranzakció célja a sukorói beruházás megvalósulásának segítése volt. A gyorsaságnak csak akkor lett volna értelme, ha a beruházás tekintetében is hasonló ütemben történnek az események. Ezzel szemben a szerződéskötés időpontjában, 2008. júliusának végén a Pénzügyminisztérium éppen csak elkezdte a kaszinópályázat előkészítését. A jogszabályok, illetve a korábbi pályázatok tapasztalatai alapján mindenki tisztában kellett legyen azzal, hogy a kiírásra csak hónapok múlva, a szerződéskötésre pedig csak 2009. tavaszán kerülhet sor. Ténylegesen még ennél is később történt mindez: a kiírás első ízben 2008. december elején jelent meg, a pályázati folyamat végét pedig csak 15 hónappal a csereszerződést követően koronázta a szerződéskötés. Blum úrnak igazán nem volt oka sietni a földtulajdonszerzéssel.

 Az MNV-nek pedig végképp nem volt sürgős. Egész egyszerűen addig tartott az eljárás, amennyi időre szükség volt.

  5.

 Ami az árakat illeti, mindenekelőtt azt érdemes rögzíteni, hogy a tulajdonszerzés módjának semmilyen kimutatható köze az ingatlanok árához, szerződéses értékéhez nincs. Egész egyszerűen nem igaz az az állítás, hogy a nyilvános pályázat eleve magasabb árat eredményez, mint egy meghívásos, vagy verseny nélküli értékesítés. Privatizációs eljárások sorát lehet példaként hozni arra, amikor a vevő speciális érdekei kizárólag nem nyilvános eljárásban eredményeznek az árat felfelé mozdító eredményt. Például azért, mert a szomszédos ingatlanokat is meg akarja szerezni, és azok kapcsán el akarja kerülni a számára idő előtti nyilvánosság árfelverő hatását. Az üzleti életben ez mindennapos helyzet – s az, hogy az ügyészségnek minderről láthatóan fogalma sincs, csak a hozzá nem értést mutatja.

 Az elmúlt 20 év ingatlanfejlesztési, különösen lakópark-, logisztikai központ- és áruház-építési tapasztalatai egyöntetűek abban, hogy a befektetők külterületi, később fejlesztésbe vonható ingatlanokat igyekeznek megszerezni. Többek között azért, mert azok – teljesen azonos fizikai jellemzők mellett is – lényegesen olcsóbbak, mint a már építési övezetbe sorolt területek. De nem csak ez a szempont vezérli őket: a még ki nem alakított, építési övezetbe nem sorolt telkek esetén a pénzes fejlesztőnek érdemi beleszólása van a szabályozás kialakításába, a konkrét beépíthetőségi feltételek kialakításába is, hiszen a helyi képviselőtestület rendszerint igen együttműködő. A Blum úr által megszerzett Pest megyei telkek mindezen feltételeknek megfelelnek. Ami a konkrét számokat illeti: csak a megismerhető információk, okiratok szerint Blum úr vételárként, folyó értéken 225 millió forintot költött arra, hogy a Pest megyei ingatlanokat megszerezze. Ezen felül, amiről persze az ügyészség rendre megfeledkezik, kifizette a sokmilliós tulajdonszerzési illetéket, és átvállalta a korábbi tulajdonos által felvett beruházási támogatás és adókedvezmény visszafizetését. Az ő számára a megszerzési költség nem 225 millió, hanem ennél több, vélhetően mintegy 250 millió forint volt, ennyi készpénzt adott ki.

 Mindezzel szemben a sukorói ingatlanok ugyanezen szempontok alapján távolról sem ideálisak. A megszerzésük rendkívül drága, hiszen már építési övezetbe soroltak, de igen kicsi, összesen 7%-os beépíthetőséggel. Ahhoz, hogy az elképzelt fejlesztés megvalósítható legyen, további területeket kellett vásárolni. A teljes, állami- és magántulajdonú ingatlanokból álló projektterület megszerzésének költsége, a pest megyei ingatlanok felajánlásán túl, készpénzben kifizetve a nyomozati iratok alapján csaknem 1 milliárd Ft-ottett ki..

 Nem lehet tehát azt állítani, hogy Blum úrnak az olcsóság, a spórolás lett volna az elsődleges célja. Nem lehet azt sem állítani, hogy a cserével valamiféle nullszaldós üzletre törekedett volna – hiszen 1000 millióval többért vette volna meg a sukorói projektterületet, mint az albertirsait.

 És ezzel a pluszban kifizetett 1 milliárd forinttal egy a projekt számára azonosan értékes, de méretében még mindig 100 hektárral kisebb területe lett volna, mint Pest megyében. Az ügyészség persze nem tud másra gondolni, mint valami fondorlatra, ármányra. Holott sokkal kézenfekvőbb magyarázat az, amit maga Joav Blum is jegyzőkönyvbe mondott: a 300 milliárdos beruházáshoz képest a telek vételára egyáltalán nem volt érdemleges. Egyszerűen teljesen mindegy volt a megtérülési számítások alapján, hogy 1 milliárddal több, vagy kevesebb. Csak óvatosan jegyzem meg, hogy a hasonló beruházások, ingatlanfejlesztések között a telek ára könnyen eléri az 5-10%-ot. Ebben az esetben még a teljes sukorói telek költsége is fél százalék alatt marad. Ezért a nekünk jelentősnek tűnő különbség tökéletesen érdektelen a finanszírozó befektetési bankok számára.

Tisztelt Törvényszék!

 A hűtlen kezelés tényállási elemei, melyeknek együttesen kell fennállniuk: a kötelességszegés, a vagyoni hátrány, a szándékosság és a mindezek közti ok-okozati kapcsolat. Mielőtt részletesen reagálnék a vádirat állításaira, a vádirat lényegét veszem górcső alá a tényállási elemek fenti sorrendjében.

 1.

A hűtlen kezelés elkövetésének vádját a Központi Nyomozó Főügyészség a kötelességszegés tekintetében néhány vallomásból kiragadott néhány mondatra alapozza. Tökéletesen figyelmen kívül hagy minden olyan vallomást és okirati bizonyítékot, mely mindezzel ellentétes. Ahhoz, hogy a kötelességszegés vádját cáfolni tudjam, kénytelen vagyok megismertetni a Tisztelt Törvényszéket az MNV Zrt. működésének jogszabályi és szabályozási környezetével.

 Az MNV Zrt. működésének jogszabályi háttere a lényeget tekintve 2 törvény: a 2007. évi 106-os törvény az állami vagyonról, valamint a nemzeti földalapról szóló 2001. évi 116. törvény, továbbá a vagyontörvény végrehajtásáról szóló 254/2007-es kormányrendelet.

 A Vagyontörvény határozta meg azt, hogy a tárgyi hatálya alá tartozó vagyonelemek tekintetében a tulajdonosi jogok gyakorlója a Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács. A Tanács független testület, tagjait a köztársaság elnöke nevezte ki 6 évre. A Tanács döntéseinek előkészítő, és a döntéseket végrehajtó munkaszervezete a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. volt. A Tanács ellátta mindazon feladatokat is az MNV Zrt. tekintetében, melyek egy gazdasági társaság igazgatóságát illetik meg. A Zrt. ügyvezetése tehát a Vagyontanács, mint testület volt, és nem a vezérigazgató. A törvény alapján a Vagyontanács kizárólagos hatáskörébe tartozott a döntés az 500 millió forintnál nagyobb értékű tranzakciókról. Az ennél kisebb értékű döntések egy részét a Tanács a vezérigazgató hatáskörébe utalhatta, még kisebb értékű döntések pedig a Tanács vagy a vezérigazgató döntése alapján a vezérigazgató-helyettesek és az igazgatók hatáskörébe tartoztak.

 Ebből következően a Tanács hozott meg minden olyan döntést, fogadott el minden olyan, az MNV Zrt-re vonatkozó belső szabályzatot, mely jogszabály az ügyvezető testület hatáskörébe utal. A vagyontörvény 6.§ (2) bekezdése sorolta azt fel, hogy mely szabályzatok megalkotása tartozik a Tanács hatáskörébe, nevezetesen: például a saját eljárására vonatkozó szabályok, az MNV SZMSZ-e és valamennyi, rendszerszintű pénzügyi és gazdálkodási szabályzat. Mindezek alapján a Vagyontanács még az MNV Zrt. tényleges működésének megkezdése előtt, 2007. végén elfogadta a saját ügyrendjét, az MNV SZMSZ-ét, a vagyonnyilvántartási szabályzatot, a vagyonhasznosítási szabályzatot és az értékesítési szabályzatot. Valamennyi döntés meghozatala határozattal történt. Természetesen a későbbiekben számos alkalommal módosultak e szabályzatok, újabb határozatok elfogadása lévén. Fontos hangsúlyozni, hogy az összes szabályzat közül kizárólag az MNV SZMSZ-ének jóváhagyásához volt szükség külső, mégpedig tulajdonosi, pénzügyminiszteri döntésre is, az összes többihez nem. Ebből az is következik, hogy a Tanács akár általános, akár eseti jelleggel felülírhatta bármely korábbi határozatát, hiszen ezek azonos forrásból származtak, egyenrangúak voltak. Vagyis a Vagyontanács tagjainak kötelességszegése kizárólag akkor vizsgálható, ha jogszabály, vagy a tulajdonos által jóváhagyott SZMSZ rendelkezéseit nem tartják be. Minden olyan beállítás, hogy a Vagyontanács bármely tagja kötelességszegő módon, valamelyik belső szabállyal ellentétesen járt volna el, fogalmilag értelmezhetetlen, ezért hamis. Én azt vallom, hogy ezek az állítások egyébként tartalmilag is hamisak. De tegyük fel, hogy nem: gondoljanak csak bele, hogy a jelenlegi Országgyűlés hány tagját kellene letartóztatni, ha nem lehetne eseti döntésekkel felülírni korábbi szabályokat, ha nem lehetne egyedi ügyekben egyedi szabályokat alkotni? Már régen nem a jobboldal lenne többségben… Ez az ügyészi megközelítés tehát nyilvánvaló butaság.

 2.

Mindazokat a hatásköröket, melyeket a törvény vagy a Vagyontanács döntése számára meghatározott, a vezérigazgató határozat meghozatalával gyakorolta. Minden egyedi tranzakcióról határozattal döntött, és minden, általa meghozott, vagy általa kiadmányozott szabályzat is ily módon került kiadásra. Ezek a határozatok folyamatos sorszámozással lettek iktatva, a 2008-as évben jóval több, mint ezer. E határozatok egy része általános szabály, eljárásrendeket tartalmazó utasítás volt, az MNV működését mintegy száz szabályzat fedte le, az értékesítésitől a tűzvédelmiig. Az ügyészségnek nem sikerült maradéktalanul megértenie, ezért hangsúlyoznom kell: mivel a vezérigazgatónak volt kiadmányozási joga, a Vagyontanács tagjainak pedig nem, továbbá mert a vezérigazgató volt a munkaszervezet operatív vezetője, ezért a Vagyontanács által elfogadott belső szabályzatokat is a vezérigazgató kiadmányozta. De ezeket nem változtathatta meg, és maga is be kellett tartsa. Ettől meg kell különböztetnünk azokat a szabályzatokat, melyeket a vezérigazgató saját hatáskörében adott ki, munkafolyamatok és felelősségi rendek szabályozására, megkönnyítendő a saját munkáját. Ezen szabályzatok alanyi hatálya természetesen csak a vezérigazgató munkáltatása alá tartozó munkavállalókra terjedt ki, a Vagyontanács tagjaira nem. Magának a vezérigazgatónak a helyzete ugyanaz, mint a Tanácsé a saját szabályzataival. Mivel minden döntése egymással egyenrangú határozatok meghozatalával történik, bármely döntésével átírhatja egy korábbi döntését, illetve esetileg eltekinthet annak alkalmazásától. A vezérigazgató kötelességszegése tehát kizárólag akkor vizsgálható, ha jogszabály, az SZMSZ, vagy a Vagyontanács által elfogadott szabályzat előírásait sérti meg. Ha egy saját döntésétől tér el, az fogalmilag sem lehet kötelességszegés.

 3.

A kérdéses időszakban, 2008. elején-közepén az MNV Zrt., munkavállalói és szabályzatai valamiféle tesztüzemben működtek abban az értelemben, hogy az éppen csak megalakult cég különböző munkakultúrából jövő munkatársai nem csiszolódtak még össze, az együttműködés nem volt mindig zökkenőmentes, a szabályok egy részéről kiderült, hogy nem életszerű, s bizony a munkatársak mindegyikéről sem állítható teljes bizonyossággal, hogy ismerte, és egyformán értette a több ezer oldalnyi szabályzatot. Mind a személyek, mind a szervezeti egységek közötti együttműködés keretei munka közben alakultak ki. Az egyik, a szervezeti átalakulással leginkább érintett terület az értékesítés volt. Korábban ugyanis mindhárom elődszervezet, az ÁPV ZRt., a KVI, és a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet saját maga végzett értékesítési tevékenységet, teljesen eltérő jogszabályok és belső szabályok alapján. A vagyontörvény elfogadásával, és az MNV Zrt. létrejöttével mindez megszűnt. Az állam vagyon kezelésére egységes szabályok vonatkoztak, s egységes szervezet jött létre. Ez az egységes szervezet a kérdéses időszakban mátrix-rendszerben működött. A 3 szakmai vezérigazgató-helyettes munkáját tőlük független, funkcionális igazgatóságok segítették: többek között a humánpolitika és adminisztráció, a pénzügyek, vagy éppen az értékesítés területén. Egyik vezérigazgató-helyettes apparátusa sem végzett önálló könyvelést, nem hozott munkaügyi döntéseket és nem értékesített önállóan. Az SZMSZ értelmében együtt kellett működnie a funkcionális igazgatóságokkal. Ez a struktúra nem volt feszültségektől mentes, hiszen jól érzékelhető törekvés volt valamennyi szakterület részéről, hogy a teljes, az elődszervezetben meglévő jogosítványát visszakapja, így az önálló értékesítések lehetőségét is. De a Vagyontanács nem ilyen döntést hozott, és ezeknek a törekvéseknek én sem adtam teret. Sőt, az egységes munkakultúra, az egységes szemlélet és a felelősség megosztása miatt kimondottan fontosnak tartottam a mátrix-struktúrát. Ebből a szervezeti rendből viszont az is egyértelműen következett, hogy egyetlen döntési javaslatnak sem volt csak egyetlen felelőse. Még akkor is, ha az csupán egyetlen szakmai területet érintett, legalább a jogi, a pénzügyi és a koordinációs igazgatóság egyetértésére szükség volt a végleges döntéshez.

 Akár a vezérigazgató, akár a Vagyontanács mondta ki a végső szót egy-egy ügyben, az előterjesztések elkészítésének technikája, folyamata azonos volt. A szakmai felelős, valamelyik vezérigazgató-helyettes apparátusa elkészítette a munkaanyagot, arról – ha szükségét érezte – egyeztetett más szakterületekkel, majd a véglegesnek szánt javaslatot az azt ténylegesen készítő ügyintéző, a felettes igazgató, majd a vezérigazgató-helyettes szignózta. Az ily módon elkészült tervezetet közvetlenül megküldték a véleményezésre jogosult szervezeti egységeknek, és a Vezetői Értekezlet elé terjesztették. A Vezetői Értekezlet a vezérigazgató számára javaslatot tevő testületként működött, tagjai voltak a vezérigazgató-helyettesek és a funkcionális igazgatók. Az értekezlet megtárgyalt minden olyan előterjesztést, melyben vezérigazgatói döntésre volt szükség. Bár szabály nem volt rá, de én vezérigazgatóként minden esetben az értekezleten közösen kialakított állásponthoz tartottam magam: a vita nélkülieket elfogadtam, a vitásakban igyekeztem kompromisszumot létrehozni, de ha nem sikerült konszenzust kialakítani, az előterjesztést visszaadtam egyeztetésre. Ami a lényeg: ezen az értekezleten lehetett és kellett bárkinek bármilyen ellenvéleményt elmondani kérdést megfogalmazni. Hiszen az értekezlet véleménye alapján a saját hatáskörömben meghozható döntések hatályba is léptek, a Vagyontanácsi hatáskörbe tartozók pedig a Tanács következő ülésének napirendjére kerültek.

 Egy szervezet vezetőjének, így az MNV vezérigazgatójának is akkor van érdemi döntési lehetősége és felelőssége dönteni, ha a beosztottai véleménye eltér egymástól, vagy ha a saját véleménye eltér a beosztottjaiétól - eltérő álláspontok közül kell válasszon. Akkor szegi meg kötelességét, ha nem győződik meg a reálisan elvárható mértékben az alternatíva körülményeiről és következményeiről. De ha a teljes vezetői és szakmai konszenzussal kialakult javaslat bizonyul esetleg hibásnak, a kötelességszegés fel sem vethető.

 Akik ismernek, tudják, hogy nem szoktam elbújni a döntések elől, sőt a döntéseim következményei elől sem. De azért azt senki ne gondolja, hogy egy ekkora szervezetben, ahol 400 ember dolgozik, melynek 19 megyei irodája van és 15 igazgatósága, mindent a vezérigazgató tud a legjobban. Én ebben az ügyben kizárólag olyan döntéseket hoztam, melyeket a szakmailag illetékes agráros, ingatlanos vagy jogi ügyekkel foglalkozó beosztott vezetők javasoltak, a javaslatokhoz nevüket és aláírásukat adták. Az egész sukorói ügyben soha nem változtattam meg az elém került javaslatokat, és mindig a konszenzust élvező javaslatot hagytam jóvá.

 4.

A Vagyontanács elé kerülő anyagokat előterjesztőként a vezérigazgató jegyezte, felelős vezetőként a vezérigazgató-helyettes volt feltüntetve, felelősként az ő apparátusában illetékes igazgató, készítőként az ügyintéző. Ha egy előterjesztés több ügyintézőt, több igazgatóságot, vagy több vezérigazgató-helyettest érintett, akkor a megfelelő rovatokban több név szerepelt. Ha pedig az előterjesztések tartalmáért felelős volt valamely funkcionális terület is, akkor az ottani vezető is felelősként volt feltüntetve: kinevezéseknél a humánpolitikai igazgató, peres ügyeknél a jogi igazgató, értékesítési ügyeknél az értékesítési igazgató. Mindebből persze az is következik, hogy az értékesítési igazgató egyetlen tranzakciónak sem lehetett elsőhelyi felelőse, pláne nem is terjeszthetett elő semmit önállóan – hiszen erre csak a vezérigazgató-helyetteseknek volt joguk, s az értékesítési igazgató az ő munkájukat támogatta. Ezért is különösen érthetetlen számomra, hogy miért Császy Zsolt, miért éppen Császy Zsolt, és miért csak Császy Zsolt ül a vádlottak padján. Mert ha gond volt a vagyontanácsi előterjesztéssel, akkor az nem lehet csak az ő hibája. Annak az előterjesztésnek a készítője az ingatlanügyekért felelős vezérigazgató-helyettes ügyintézője volt, a 3 felelős igazgató Váry András, Tóth Éva és Császy Zsolt, a két felelős vezérigazgató-helyettes pedig Benedek Fülöp és Bodnár Terézia. Valamennyien vagy aláírták az előterjesztést, vagy részt vettek a Vagyontanács ülésén. Egyetlen irat sem ad magyarázatot arra, hogy milyen elvek mentén folyt ebben a színdarabban a szereplőválogatás; s ha a többiek nincsenek itt, miért kell Császy Zsoltnak itt lennie. Nem ő készítette az előterjesztést.

 És ha már az értékesítési igazgató feladatkörénél tartunk: azt az SZMSZ, a munkaköri leírás, az értékesítési szabályzat és az értékbecslési szabályzat világosan tartalmazza. Császy Zsolt majd megvédi saját magát. De mivel a rá vonatkozó szabályok megalkotásában döntő részem volt, hadd szögezzem le: az értékesítési igazgató nem kezdeményezett és nem készített elő tranzakciót, saját elhatározásából nem rendelhetett meg értékbecsléseket, nem állt kapcsolatban a területi irodákkal, és nem hozhatott érdemi döntéseket. Éppen azért, mert támogató funkciója volt. Az értékesítések kezdeményezése, előkészítése, az értékbecslési igények jelzése, a területi irodák irányítása, és a döntési javaslat megfogalmazása a vezérigazgató-helyettes, illetve apparátusa feladata volt. Ezért is eleve képtelenség a vádirat egy sor állítása vele szemben.

 5.

De vissza a Vagyontanácshoz. A Tanács ülésének napirendére javasolt anyagokat automatikusan megkapta valamennyi tanácstag, a pénzügyminiszter, az Állami Számvevőszék, valamint az MNV Ellenőrző Bizottságának tagjai. Ez utóbbi tagjait a pénzügyminiszter, az Érdekegyeztető Tanácsa, valamint a parlamenti pártok delegálták. Sőt, a Vagyontanács és az Ellenőrző Bizottság képviselője már a Vezetői Értekezlet ülésén is részt vett. Az MNV mint szervezet, és valamennyi előterjesztés döntéshozatali folyamata a lehető legerősebb ellenőrzésnek volt alávetve.

 A Vagyontanács az elé kerülő előterjesztésekre megkövetelte az MNV apparátusának jogi ellenjegyzését. A Tanács külön, a vezérigazgatótól független szakértői stábot működtetett annak érdekében, hogy a Tanács tagjai, amennyiben elégedetlenek az MNV munkájával, tőlük kérhessenek állásfoglalást. Ezen apparátus vezetője, a kabinetfőnök, jogi tanácsadóként nem csak írásban véleményezte az előterjesztéseket, de részt vett a Tanács ülésein is.

 A pénzügyminiszter minden tanácsülésen képviseltette magát, s a neki megküldött előterjesztéseket a minisztérium illetékes főosztályai, mindenekelőtt a vagyongazdálkodási főosztály jogászai véleményezték. Ezt az írásos véleményt, vagy felkészítőt minden tanácsülés előtt tájékoztatásul megkapta Markó Andrea tanácstag, aki a PM szakállamtitkára is volt, képviselendő álláspontként megkapta a minisztert a tanácsülésen képviselő köztisztviselő, és ismereteim szerint informálisan megkapta a Vagyontanács elnöke is.

 Amikor tehát a Vagyontanács általában, és a konkrét ügyben is döntést hozott, nem is csak az MNV apparátusának véleménye alapján, hanem mindezen vélemények alapján tette. Három, egymástól teljesen független jogi szakvélemény alapján. Ha bárki a 3 jogi csapat képviseletében érvelt volna a döntés ellen, akkor a Tanács bizonyosan nem fogadta volna el a javaslatot. Rendkívül szomorú, hogy az ügyészség sem ezen tényeket nem tartotta szükségesnek feltárni, sem az említett jogi véleményeket nem tartotta szükségesnek beszerezni.

 5. A szerződéses értékek meghatározása kapcsán magam is meglepődtem a jogszabályok mostani, utólagos tanulmányozása során. A vagyontörvény egy árva szót sem mond a vagyonnal kapcsolatos tranzakciók részletszabályairól, azokat a rendeleti szintű szabályozásra hagyja. A 254/2007 sz. kormányrendelet, mely az állami vagyonnal való gazdálkodásról szól, a következőket mondja ki: „25.§ (6) Az értékesítésre vonatkozó döntés megalapozásához független szakértővel el kell végeztetni az érintett vagyonelem forgalmi értékbecslését.” Sem ez a rendelet, sem más jogszabály nem definiálja azonban sem a „független szakértő”, sem a „forgalmi értékbecslés” mibenlétét. És ez minden. A kérdéses tranzakcióra semmilyen más jogszabály vagy szabály a vagyonérték megállapítása tekintetében nem vonatkozott. Az MNV-nek volt ugyan egy a 35/2008-as vezérigazgatói utasítással elfogadott értékbecslési szabályzata, de annak hatálya sem a Földalapra nem terjedt ki, sem a versenyeztetésen kívüli értékesítési módokra. Ahogy az egész nyomozás, úgy a vádirat is össze-vissza beszél mindenféle szabályszegésekről az értékbecslések kapcsán. Holott semmilyen szabály nem volt, amit formailag meg lehetett volna szegni.

 Ehhez képest az MNV apparátusa mit tett: bár azt csinálhattak volna, amit akartak, mégis inkább önként magukra húzták a 35/2008-as utasításban foglalt konkrét, szigorú eljárásrend követésének felelősségét. Nem hogy hanyagul, gondatlanul, szakszerűtlenül, hűtlenül jártak volna el, éppen ellenkezőleg: a jogszabályon túl is gondosan.

 De hadd hívjam fel a Tisztelt Törvényszék figyelmét még egyszer a kormányrendelet már idézett szabályának első szavaira: „az értékesítésre vonatkozó döntés megalapozásához…”. Márpedig a vitatott tranzakcióban az MNV csak a sukorói ingatlanokat értékesítette, az albertirsaiakat és pilisieket éppen hogy megszerezte. Semmilyen előírás; sem törvény, sem rendelet, sem vagyontanácsi döntés, sem vezérigazgatói utasítás nem szabályozta azt, hogy milyen módon kell értékelni egy olyan vagyonelemet, melyet megszerez az MNV. Semmi sem írta elő, hogy értékbecslés kell, semmi sem írta elő, hogy független értékbecslés kell. Az ügyészség és a politika évek óta azzal hülyíti a nyilvánosságot, hogy így meg úgy szabálytalanok és manipuláltak a pest megyei értékbecslések. Miközben pontosan tudniuk kell, hogy semmilyen szabály nem írta elő még az értékbecslés készíttetését sem!

 Megtehettük volna, hogy igazoljuk és elfogadjuk Joav Blum állítását az ingatlanok értékéről.

Megtehettük volna, hogy elfogadjuk saját leánycégünk, a Reorg értékbecslését.

Megtehettük volna, hogy valami ál-szakmai indoklással mi határozunk meg értéket.

Megtehettük volna, hogy az MNV megfelelő szakképesítéssel rendelkező munkatársai készítenek szakértői vagyonértékelést.

De nem. Egykori munkatársaim, a fokozott gondosság elve alapján eljárva, természetesnek és automatikusnak vették, hogy független értékbecslővel, a közbeszerzési eljáráson nyertes, szerződött független értékbecslővel értékeltessük az ingatlanokat. Büszkén mondanám, hogy ez az én döntésem volt. De még csak meg sem kérdezték a véleményem – csak azt mondták, így kell csinálni. Így én magam is ezt képviseltem Joav Blum felé. Így aztán nem a saját döntésemre, hanem Bardóczy Árpád, Benkő Pál, Császy Zsolt és Váry András volt kollégáim, vezetőtársaim gondosságára, szakmai alaposságára és tisztességére vagyok büszke utólag is.

 

6.

De ha már az értékbecsléseknél tartunk, szeretnék az ügyészség összekuszálódott gondolatai között rendet vágni. Az MNV-nek az volt a dolga, hogy bizonyos esetekben független értékbecslést készíttessen. Nem volt, soha nem volt olyan eset, amikor az MNV felülbírálta volna a független szakértő véleményét. Sem szakmai bátorságunk, sem jogi lehetőségünk nem volt rá. Ráadásul a vállalkozási szerződés keretében végzett független értékbecslés jogi tartalma nem más, minthogy a megbízó semmilyen módon nem instruálhatja a megbízottat, ugyanakkor a megbízotté a felelősség a szakvélemény tartalmáért. A független értékbecslőnek a megrendelő annyit mond, hogy mely ingatlant kell értékelje a szakma szabályai szerint, és átadja neki a saját rendelkezésére álló dokumentumokat.

 Ezzel szemben az igazságügyi szakértő teljesen más körülmények között dolgozik. Az igazságügyi szakértőnek a kirendelő konkrét kérdéseket tesz fel, mind az érték, mind az alkalmazott módszer vonatkozásában. És legfőképpen: rengeteg iratot ad neki. Amíg 2008-ban az MNV értékbecslője - mint szinte minden más esetben – egy szál megrendelővel, kiinduló adatok híján indult neki az értékbecslésnek, addig 2009-ben az igazságügyi szakértő úgy kezdett el dolgozni, hogy megkapta a Reorg és a Perfekting korábbi véleményét. Amíg az MNV értékbecslőjének a szerződése szerint 18 nap alatt kellett elvégeznie a munkát, addig az ügyészség szakértője legalább 90 napig dolgozott. Amíg a Perfekting Kft. összehasonlító adatokat a nyilvános, internetes adatbázisokból nyerhetett, addig a Treviso-nak az ügyészség beszerezte és rendelkezésére bocsátotta az APEH adatbázisát és a települések jegyzői által készített értéktanúsítványokat. Amíg 2008-ban a sukorói terület közművesítési költségeit egy szakértői tanulmány támasztotta alá, addig 2009-ben az ügyészség konkrét számításokat kért és kapott a víz-, csatorna-, áram- és gázszolgáltatóktól. És legfőképpen: amíg a 2008-as megrendelés semmilyen elvárást, utalást nem tartalmazott a végeredmény tekintetében, az ügyészségi megrendelés szerint a szakértőnek az értékaránytalanságot kellett alátámasztania.

 Ez a vád arra alapul, hogy az ily különböző időpontokban, ily különböző módszerekkel készült szakértői vélemények eltérnek. Az lenne a csoda, ha nem térnének el.

 7.

Ami a Nemzeti Földalap szabályait illeti, az azzal kapcsolatos kötelességszegések vádját illeti. Való igaz, hogy a tranzakció szempontjából a földalap-törvény volt a szűkebb keresztmetszet, mert a vagyontörvényhez képest további feltételt határoz meg a jogszerű cseréhez. Az NFA-törvény 13.§ (4) bekezdése azt mondja ki, hogy vonalas infrastrukturális létesítmény, továbbá közérdekű cél megvalósítása érdekében történő eladást, cserét versenyeztetés nélkül lehet lebonyolítani. A törvény tehát két egyenérték feltétel: a vonalas létesítmény vagy a közérdekű cél bármelyikének léte lehetővé teszi az eljárást. Nem a vonalas létesítményt definiálja közcélként, hanem minden közcélú ügyben kinyitja a lehetőséget.

 A tranzakció idején, 2008. nyarán semmilyen jogszabály nem definiálta, hogy mi a közcélúság, mi a közcél, vagy azt ki határozza meg. Ez a helyzet meglehetősen tág értelmezési kereteket biztosított az MNV-nek atekintetben, hogy akár gazdaságfejlesztési, akár munkahelyteremtési, akár adózási hatásai miatt úgy értékelje a sukorói projektet, hogy az önmagában is közcélú. Hogy ez helyes, de legalábbis lehetséges értelmezés volt, azt a későbbi, kiemelt beruházássá nyilvánító kormányhatározat is igazolta, valamint az, hogy a elmúlt években számos, a sukoróinál lényegesen kisebb ipari és kereskedelmi beruházást is kiemeltté nyilvánítottak a kormányok. Szóval bizonyos vagyok abban, hogy lehetőségünk lett volna a projektet így értékelni, és a cserekérelmet ennek megfelelően elbírálni. Magyarul: ha magát a beruházást önmagában is közcélúnak minősítjük, akkor a csere úgy is jogszerű és lehetséges lett volna, hogy semmiféle útépítés nem érinti az albertirsai ingatlanokat.

 De nem akartunk élni ezzel a lehetőséggel, hiszen a döntés nem lehetett volna objektív. A nyomozás iratai alapján teljesen egyértelmű, hogy mind Markó Andrea, mind Császy Zsolt, mind én magam következetesen azt az álláspontot képviseltük, hogy a cserekérelmet kizárólag objektív alapon lehet elbírálni. Vagyis vagy megfelel a vonalas infrastruktúra-építési feltételnek, vagy nem.

 Természetesen ez az egész jogi dilemma, a döntési alternatíva nem volt érdemes arra, hogy az ügyészség foglalkozzon vele. Mint ahogy teljességgel elsikkadt nem csak a vád, de a nyomozás során is, hogy a Nemzeti Földalapról szóló törvény, a vagyontörvény, és az Országgyűlés által meghatározott földbirtokpolitikai irányelvek értelmében az MNV-nek valamennyi, termőföldről szóló döntésénél az ezekben részletezett szempontok figyelembe vételével kell eljárnia. Az NFA törvény 2.§ (1) bekezdés i) pontja, a Vtv. 32.§ (1) bekezdés n) pontja,a 48/2002 OGY határozat 1. lb) pontja egybehangzóan mondja ki, hogy a Nemzeti Földalap gazdálkodása során cél „a mezőgazdasági termelésre kevésbé alkalmas termőföldek, földterületek más irányú hasznosításának előkészítése, támogatása, esetenként végrehajtása” is. A sukorói, rendkívül gyenge adottságú, építési övezetbe sorolt területek kikerülése a földalapból egyértelműen megfelelt ennek a szempontnak is.

 Nem akarván megismételni a korábban mondottakat, már csak utalni szeretnék rá, hogy a Nemzeti Földalapról szóló törvény 13/A § (3) bekezdése azt is az MNV feladatává tette, hogy állami tulajdonú területek hasznosításával és és a felesleges területek értékesítésével mintegy 10 milliárd forintnyi bevételt érjen el, éppen azért, hogy a Földalap szakmai és agrárpolitikai céljainak finanszírozása biztosított legyen. Tekintettel arra, hogy 2008. nyarán ez a bevételi kötelezettség rendkívül nehezen teljesíthetőnek látszott, az lett volna kötelességszegés, ha nem használjuk ki a törvényes lehetőségeket bevételszerzésre.

 Arról viszont muszáj bővebben szót ejteni, hogy az ügyészség szerint különösen erős bizonyítéka a befektetői érdekek elvtelen kiszolgálásának, hogy a cserekérelem benyújtása után, mikor kiderült, hogy az albertirsai ingatlanok nem elég értékesek, további ingatlan bevonását kértük. Tudjuk persze, hogy ennek az állításnak sem az idő- sem a logikai rendje nem valós. De az ügyészségnek azt is tudnia kellett, hogy az állítás lényege sem az. Korántsem volt példa nélküli, hogy ha cserekérelem esetén értékbeli különbség állt fenn, az MNV azt javasolta, hogy a kezdeményező fél hozzon még ingatlant.

 Az egyik ilyen ügy aktája a nyomozási iratok között is szerepel: egy debreceni gazda 2007-ben benyújtott, és 2008-ban elbírált termőföldcsere-kérelme. A gazda a kezdeményezéséhez értékbecslést is csatolt, ezt az MNV nem fogadta el, és saját értékbecslőt rendelt ki. Benedek Fülöp vezérigazgató-helyettes úr 2008. márciusában arról tájékoztatta a kérelmezőt, hogy az általa felajánlott cserealap sem területméret, sem forgalmi érték alapján nem elegendő – és felszólította arra, hogy amennyiben fenntartja igényét, kibővített cserelappal álljon elő. Az újabb terület felajánlása után, 2008. júliusában, alig 3 héttel a sukorói döntés előtt, az MNV a cserekérelmet jóváhagyta.

 Tényleg nem értem, honnan van annyi bátorsága az ügyészségnek, hogy ilyen fajsúlyú tényeket tudatosan elhallgasson a Tisztelt Törvényszék elől.

Tisztelt Törvényszék!

 A hűtlen kezelés 2. tényállási eleme, a vagyoni hátrány keletkezése kapcsán hosszan vívódtam azon, hogy egyáltalán beszéljek-e róla. Hiszen én magam nem vagyok sem értékbecslő, sem ingatlanszakértő, egyik szakmához sem értek. Ahogy én magam, úgy az egész MNV hozott anyagból dolgozott, és kellő gondossággal jártunk el. A szakértők vitájában hosszú ideig nem állt szándékomban megnyilvánulni sem, állást foglalni pedig most sem szeretnék. Nem tudom ugyanis teljes bizonyossággal sem megállapítani, sem cáfolni egy valaki által mondott érték helyességét.

 Ami miatt mégis belevágok a vádirat ezen összefüggéseinek elemzésébe, az az a szikár tény, hogy a nyomozási iratokat s a vádiratot összehasonlítva megdöbbentő mennyiségű csúsztatással, elhallgatással és hazugsággal találkoztam – és ezeket mindenképpen a Tisztelt Törvényszék elé szeretném tárni.

 1.

Nos, amit sietnék elsőként leszögezni, az az, hogy a cserével érintett ingatlanok szerződéskori értékének meghatározása kapcsán minden fél csak feltételezésekre hagyatkozhat. Akkor is, és most is. Nem tudhatjuk, hogy egy pályázaton mennyiért kelnének el a sukorói területek, s nem tudhatjuk, mennyiért vennék meg ma a pilisi és albertirsai gyümölcsösöket. Különösen nem tudjuk, hogy mennyiért vették volna meg 2008-ban mások a sukorói ingatlant, és nem tudhatjuk, mennyiért lehetne eladni az M4-es megépülése után a pest megyei területeket.

 Rendelkezünk viszont rengeteg olyan értékbecsléssel, értékeléssel és szakértői véleménnyel, mely a nyomozati iratok között szerepel. Valamennyi 2007 és 2011. között készült; részben a kérdéses ingatlanokról, részben pedig hasonló helyzetű ingatlanokról. Nagyon fontosnak tartom, hogy túlzott jelentőséget a Tisztelt Törvényszék egyiknek se tulajdonítson. Se annak, amelyik első ránézésre a vádat erősíti, se annak, amelyik cáfolja. Hiszen, mint a dokumentumok elnevezése is mutatja, valamennyi: becslés. Ráadásul igen különböző időpontokban készültek, más-más céllal – erre majd az egyenkénti értékelésnél kitérek. De ami a legfontosabb: meggyőződésem szerint nem mindegy, hogy valamely értékbecslés a politikai botrány kitörése után, vagy korábban készült. Emlékeztetni szeretnék itt többek között arra, hogy 2009. nyarán, amikor a nyomozás elrendelését követően az MNV igazságügyi szakértővel akarta felülvizsgáltatni a korábbi értékbecslést, 2,5 hónapba telt, mire talált valakit, aki a munkát a politikai vihar ellenére is elvállalta. Pedig nem is értékbecslés készítéséről volt szó, hanem csak egy korábbi módszertan felülvizsgálatáról, az értékbecslés szakmaiságának ellenőrzéséről.

 De hát azt hiszem, nem kell azon vitatkoznunk, hogy ugyanarra az ingatlanra ugyanaz az értékbecslő is más értéket állapít meg egy kellemes, forró nyári délelőttön, mint a délutáni, a gyümölcsöket leverő és a tetőt megbontó jégesős zivatart követően. Márpedig ami a nyilvánosság előtt ezen ingatlanok kapcsán lejátszódott, az legalábbis egy nagy zivatarral felér – de az is lehet, hogy hurrikánnal.

 2.

Kezdeném először a sukorói ingatlanokkal. Mint azt korábban is bemutattam, a mintegy 70 hektárnyi területet a víztükörtől 12 méteres sáv választja el. (6. ábra) Az ingatlan különböző részeire 0-15% közötti beépítést engedélyez a 2003-ban elfogadott Sukorói Építési Szabályzat. Amiről eddig nem esett szó, hogy az autópálya mellett hosszan elnyúló területek „véderdő” jellege, funkciója nem megváltoztatható. Ez a terület nem beépíthető. A vízügyi jogszabályok alapján szintén teljes építési tilalom alá esik a természetes vízfolyások, árkok 25 méteres körzete, illetve a természetes tavak 50 méteres körzete. A 14. ábrán narancssárgával jelölt területek tehát egyáltalán nem beépíthetőek. Feltételezem, hogy senkiben nem ilyen kép élt eddig erről a nagyon értékes, egyedi adottságú ingatlanról. De még ezt a képet is tovább árnyalja, ha a beépítési lehetőséget is figyelembe vesszük. Az egész 70 hektáros területen, pontosabban annak építésre kijelölt, piros részein elszórva összesen 3,9 hektár építhető be. Az is legfeljebb a talaj felett 6,5 homlokzatmagasságú épületekkel. A könnyebb érthetőség kedvéért a 15. ábrán az egész ingatlanon beépíthető területet egy tömbben ábrázoltam. Jól látható, hogy a teljes ingatlan területének alig több, mint 5%-a beépíthető. Még egyszer mondom, legfeljebb 6,5 méter magas, vagyis a talaj felett 2 szintes épületekkel. Amikor tehát bármely értékbecsléshez viszonyulunk, ezt érdemes szem előtt tartani.

 A vádirat mindössze arról szól, hogy az ingatlan-együttest 1086 millió forintos áron cseréltük el, miközben az ügyészség szakértője szerint 1818 millió forintot ér. Arról egy szó sem esik, hogy készült két másik értékbecslés is, melyek eltérő értékeket tartalmaznak. A sukorói ingatlanokra ugyanis csak a nyomozási iratokban 4 értékbecslést találunk, ezek az ingatlanegyüttes értéket 924 millió és 1818 millió forint közé teszik a következők szerint:

  • a Joav Blum megbízásából, 2008. június 5-én az állami tulajdonú Reorg Zrt. által készített független szakvélemény 924 millió forintos értéket becsül,
  • az MNV megbízásából 2008. július 3-án készített,a cserét megalapozó Perfekting Kft-s értékbecslés 1086 millió forintot tartalmaz,
  • a Treviso Kft-nek az ügyészség megbízásából legalábbis vitatott időpontban készült igazságügyi szakértői véleményében 1818 millió forintos érték szerepel
  • a polgári perben a bíróság kirendelése alapján az Igazságügyi Szakértői Intézetek Miskolci Intézete 2011.októberében készített igazságügyi szakértői vélemény 1709 millió forintot határoz meg.

  

3.

Érdemes azonban ebbe az ügyészségi értékbecslésbe alaposabban belenézni. A sukorói ingatlan 3 fő részből áll: a felső, a 16. ábrán zölddel jelölt erdősávból, a központi, iszaplerakás révén kialakult, 40 hektáros 019/13 számú ingatlanból, és a terület bal szélén elhelyezkedő, összesen 15 hektáros úgynevezett félszigetből. Az értékbecslések közötti, jelentősnek tűnő különbség a 23 ingatlanból mindössze két telek eltérő értékeléséből adódik. A központi, 019/13 számú ingatlanéból és a félsziget legnagyobb, 022/8 számú telkééből.

 A központi ingatlant az MNV 1755 Ft/m2 áron értékesítette. Emlékeztetnem kell arra, hogy az egész ügyben a Fejér Megyei Főügyészség azzal az apropóval kezdeményezett nyomozást, hogy a szomszédos, 019/3 számú, magántulajdonban lévő ingatlan piaci ára sokkal magasabb, mint a 019/13-as számú államié. (17. ábra) Mindezt a vélekedését arra alapozta, hogy a csereszerződés megkötése és a beruházási szándék nyilvánosságra kerülése után hónapokkal maga Joav Blum 6000 Ft/m2 áron kötött adásvételi szerződést a szomszéd telekre. (18. ábra) Azonban a Fejér Megyei Főügyészségnek pontosan tudnia kellett, hogy a két ingatlanra más beépítési korlátok vonatkoznak. Míg az állami ingatlanra 0-15%, addig a magántulajdonúra 15%. Így adódik, hogy a 9-szer akkora állami területen nem egészen kétszer akkora rész építhető be, mint a magántulajdonún. (19. sz. ábra) Ez a tény azért, talán-talán indokolhat fajlagos árkülönbséget. Az ügyészség már 4 évvel ezelőtt, a nyomozás megkezdésekor tudta, hogy valótlanul hivatkozik érték-aránytalanságra. De mindezek a tények sem őket nem érdekelték, sem az igazságügyi szakértőt, sem most Keresztes Imrét. A papír, mint tudjuk, mindent elbír.

 De ez még mindig nem minden. A terület másik végén az elcserélt állami földekre és a szomszédos magántulajdonú termőföldekre azonos beépítési szabályok vonatkoznak, azok a sukorói építési szabályzatban egy övezetbe vannak sorolva. Azokat az ingatlanokat az MNV 1300 Ft/m2 áron értékesítette. Miként az a földhivatal, az APEH és Sukoró Önkormányzatának hivatalos irataiból kiderül, a cserét követő másfél évben a közvetlenül határos, azonos beépítési lehetőséget rejtő magántulajdonú ingatlanok 120 és 900 Ft közötti négyzetméteráron cseréltek gazdát. (20. ábra) Az MNV ezek szerint a piaci ár 150-1700%-áért adta oda az állami ingatlanokat Blumnak. Ezeket az adatokat mind az ügyészségi értékbecslő, mind az ügyészség ismerte. De ez sem érdekelt senkit, hiszen nem támasztotta volna alá sem a botrányt, sem a vádemelést.

 

4.

Tisztelt Törvényszék!

 Ezek tehát a becslések. A nyomozás során azonban rendelkezésre álltak hatósági adatok is. S bár annak idején értékbecslés alapján döntöttünk, én magam most azt gondolom sokkal inkább érdemes a nyomozás során beszerzett, közokiratokban rögzített tényekre alapoznunk az értékelést.

 Bár a vádiratban egy árva szó sem esik róla, de az ingatlanszerzési illetéket kiszabó I. fokú határozatában a Fejér Megyei APEH a teljes ingatlanegyüttes értékét 1093 millió forintban határozta meg 2008. nyarán. A másodfokon, szintén 2008-ban eljáró Közép-Dunántúli regionális APEH 1086 millió forintos értékről, vagyis a szerződéses értékről hozott határozatot. Mindkét határozat tartalmazza, hogy az értékeket helyszíni szemle, valamint az APEH illetékhivatali adatbázisából nyert összehasonlító adatokkal határozták meg.

 A Központi Nyomozó Főügyészség kérésére hivatalos okmányt, közokiratot, mégpedig adó- és értékbizonyítványt állított ki az ingatlanok értékéről Székesfehérvár Megyei Jogú Város jegyzője is 2009. szeptember 8-án. Az ebben szereplő együttes érték 1142 millió forint, 5%-kal magasabb a szerződött értéknél. Ez az információ sem befolyásolta a vádat.

 A helyzet tehát a következő: van egy szerződéses árunk, egy annál alacsonyabb értékbecslésünk, valamint 3, a szerződéses árat alátámasztó hatósági határozatunk. Minden határozatot, valamint a szerződéses árat meghatározó szakemberek hivatalból, általános hatáskörükben jártak el. Az ő szakvéleményüket, az általuk kiállított közokiratokat a Központi Nyomozó Főügyészség nem tartotta érdemesnek figyelembe venni. Figyelembe vette viszont a saját maga által, ismeretlen módon kiválasztott szakértő álláspontját. Sőt, nem csak figyelembe vette, de vádat alapozott rá. További figyelemre méltó körülmény, hogy míg a szerződéses árat alátámasztó, az MNV-től független négy adat (Reorg, APEH I., APEH II., Székesfehérvár) az ügyészségi becslés nyilvánosságra hozatala előtt, addig az ezt az értékbecslést legalább részben alátámasztó egyetlen adat (ISZKI) annak ismeretében, jóval később keletkezett.

 5.

De térjünk át az albertirsai és pilisi ingatlanokra. Mint már szó volt róla, ez a sukoróinál 2,5-szer nagyobb terület, mely a két település határán található, mintegy 2 kilométer hosszan elnyúló, magas aranykorona értékű gyümölcsös és szántó. A terület sarkában található egy épületekből, mázsálóból, benzinkútból és víztoronyból álló telephely. A víztorony és a szivattyú biztosítja a terület öntözését dréncsöves hálózaton keresztül. Az ingatlanegyüttes az M4-es autóút nyomvonalába esik, az út a tervek szerint teljes hosszában, mintegy 2 km hosszan szeli át a területet.

 A vádirat lakonikusan annyit tartalmaz, hogy az MNV az ingatlanok értékét 787 millió forintban határozta meg, miközben azok valós értéke 194 millió forint. Ehhez képest a nyomozás iratai között rendelkezésre áll 6 értékbecslés a mezőgazdasági területekre:

  • a legkorábbi, az Euro Immo Kft. által Blum úr számára készített szakvélemény az ingatlan értékét 171 Ft/m2-ben állapította meg,
  • a Forsz Kft. által készített értékbecslés Joav Blum megrendelésére készült 2007. májusában, az ingatlan értéke 2616 Ft/m2,
  • a Reorg Zrt. Blum úr megrendelésére 2008. júniusban 901 Ft/m2
  • a Perfekting Kft. 2008. július 3-án 385 Ft/m2
  • a Treviso az ügyészség számára 2009. szeptemberében 92 Ft/m2,
  • az ISZKI a polgári bíróság számára 2011. októberében 143 Ft/m2 értéket mutatott ki

 

Mindezen kívül ma már tudjuk, hogy Blum úr az ingatlanokat 106 Ft/m2 átlagáron vette a mezőgazdasági tevékenységet folytató korábbi tulajdonosoktól. Megjegyzem, hogy az ügyészség szakértője még annál is lényegesen kisebb értéket állapított meg, mint amennyiért Blum úr vette a földet.

 A különböző becslésekben szereplő érték tehát rendkívül nagy szórást mutat: 92 Ft és 2616 Ft között van. A látszólag brutális eltérés azonban egy nagyon egyszerű szemléletbeli, módszertani különbségre vezethető vissza: arra, hogy az ingatlant mezőgazdasági, vagy fejlesztési területként definiálják-e a szakértők. Az a 3 szakvélemény, mely mezőgazdasági területként, az 130 forint körüli árat hoz ki. Az a 3 szakvélemény, mely fejlesztési területként, ennek az értéknek a 3-20-szorosát. Meg kell jegyeznem, hogy a fejlesztési szempontú értékelések közül messze a legvisszafogottabb, az állam üzleti érdekét leginkább figyelembe vevő a Perfekting Kft-é, mely a szerződés alapjául szolgált, s nem egészen 400 forintot állapított meg. A Reorg által megállapított érték ennek több, mint duplája, a Forsz által megállapított érték pedig több mint hatszorosa.

 Őszintén mondom, fogalmam sincs, hogy melyik szakmai megközelítés a helyes. Sőt, azt sem tudom, hogy valamelyik helyesebb-e, mint a másik. Azt tudom, hogy mi volt az MNV gyakorlata. 2008. első napjaiban az asztalomra került egy perbeli egyezség jóváhagyásra, mely alapján az állam a tulajdonában lévő külterületi, művelési ágban lévő ingatlanokat cserélt volna el egy magánszemély tulajdonában lévő ingatlanokra. Az állami, szántó, mocsár és út besorolású ingatlanok az M5 és M0 autópályák nyomvonalával voltak érintettek. A perbeli egyezséget, az MNV jogelődje, a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet már döntésre előkészítette, beszereztek<

A bejegyzés trackback címe:

https://tatraimiklos.blog.hu/api/trackback/id/tr325008028

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása